| Földi életünk minden küzdelme, minden sikere és kudarca mögött valahol a lelkünk mélyén ott lappang a félelem a haláltól, az elmúlástól. Porból vagyunk, s porrá leszünk. Az elmúlás gondolata életünk hajnala óta foglalkoztat – megérteni azonban talán életünk alkonyán sem sikerül. Mikor sorra hagynak el szeretteink jövünk rá, milyen egyedül is éljük életünket.Mert van, hogy hiánya rögtön kínzó fájdalommá válik, de van, hogy csak évek múltán vesszük észre szeretteink hiányát.Sokszor hisszük, hogy a halottak napja az elhunytakról szól – én azt mondom, hogy inkább az élőkről. Az élőkről, akik emlékeznek, és akikre emlékezni fognak. Akik szeretet adnak, ápolnak, emlékeket őriznek azokról, akik a sírokban nyugszanak. Mert, bár már nem élnek közöttünk, talán nem telik el nap, ünnep, boldog és boldogtalan óra, hogy ne gondolnánk rájuk. Csak az hal meg, akit elfelejtenek – de elfelejthető-e egy édesanya, egy apa, egy testvér, egy barát? Mert legyen bármilyen gonosz is az élet, kegyetlen a sors – ők az emléküket hagyták örökül ránk. Emlékezni, gondoskodni és szeretni megyünk ezekben a napokban a temetőkbe. S hisszük, hogy ők ezt érzik, tudják, s a hideg novemberi alkonyon sírjuknál állva minden fájdalmunkon átsugároz a szeretetük melege. Múlt és jelen – élet és halál között mi, magunk vagyunk az élő kapocs.Németh Csaba |