Az ablaknál ült. Arcát egészen odanyomta az üveghez, a lehelete párás nyomot hagyott a hideg üvegen. Vissza már nem fordulhatott. Innen már elment, oda még nem érkezett meg. Úton volt. Tekintete ködbe veszett, mélyet sóhajtott.
Már gurult. A gépmadár egyre gyorsult, majd elhagyta a földet. S amilyen sebesen röpített előre, az ő a gondolatai olyan sebesen szálltak vissza a múlta. A búcsúzás fájó percei még szorították a szívét. A kis falujára gondolt, melyet nem először hagyott el, ám most mégis úgy érezte fájóbb a szakítás. Könny szökött a szemébe. Szívében érezte a szülői ház melegét, maga előtt látta az iskolát, a könyvtárat. Emlékezett Piroskára, a copfos hajú kislányra, aki minden hétfőn új és új könyvet vitt haza – saját könyvekre nem jutott a szüleinek, de felsőbb iskolába szánták, így elnézték neki, hogy dologidőben is a könyveket bújja. Orrában még érezte a templom illatát is, ilyenkor mindenszentek táján a hatalmas fejű krizantémok lepték el az oltárt, a domboldalon lévő kicsiny temetőben pedig ezernyi apró mécses vigyázta a holtak nyugalmát. Karjában érezte a gazdaság minden nehezét. Nő létére, amíg otthon volt, vagy ha hazajárt; a kakassal kelt, megitatta, megetette a jószágot, ha kellett tehenet fejt, ha kellett kapált vagy épp a zetor kormánya mögé ült. Paraszti sors – ám ő sohasem érzete annak, sem nyűgnek. Számára épp oly’ munka volt a boronálatlan szántásban járni, mint a katedrán állni. Mert hát tanító volt. Tanult nő – ahogy a faluban mondták róla, ám ő szíve mélyén tudta; élete legnagyobb leckéje csak most következik. Egy általa választott új világban, számára ismeretlen emberek között, szint vallani és embernek maradni. Magába gyűjteni az újat, nyitottnak lenni rá, de megőrizni mindazt, amit a szívében hordoz.
Tanulni megyek – mindig ezt válaszolta, ha kérdezték. Pedig a válasznak ez csupán az egyik fele volt. Az öreg Kenderesi bácsi, mikor az unokát vitte vagy hozta az iskolából kérdezte tőle szinte minden nap: aztán miért megy olyan messzi a tanítónő? Az öreg már azt sem értette, hogy Trianon óta, miért kell neki útlevél, ha a felvidéki szülőfalujába haza akar menni a szülei sírjához. Így aztán nehezen értette, hogy ő meg miért is akarja átrepülni az öreg kontinenst, meg az óceánt…. hisz ott is csak emberek élnek, meg ott is csak vetnek, meg aratnak. A lány ilyenkor derűsen mosolygott, ám mire bővebb választ adhatott volna, az öreg kézen fogta az unokáját, hátat fordított, s közben az orra alatt dünnyögve mondta: nem az én dolgom – s ezzel a maga részéről le is zárta az igazából meg sem kezdett beszélgetést.
A gép ereszkedett, a földet érés visszahozta a múltból a jelenbe. A lány szeme tágra nyílt – így köszöntötte az új világot. Hamiskás mosolyt csalt az arcára – mindig így leplezte félelmét. Pedig most nem félt, inkább kíváncsi volt. A hűvös őszi szél belekapott a hajába, gyorsan összefogta hát… Körülötte minden zajos volt, az emlékezés csöndje után hirtelen mintha Bábelbe érkezett volna. Vajon mi szépet és mi újat hoz neki e föld? – erre gondolt, de szíve mélyén tudta, sok fájdalmas óra is vár itt még reá.
Lassan csendesedett el körülötte a világ. Az első este szokatlan nyugtalansággal telt. Mást várt – mégsem volt csalódott.
Nyitott szemmel és szívvel járt, kelt. Mindig mosolygott. Mosolygott – pedig hol a honvágy, hol a szerelem, hol a féltékenység zaklatta lelkét. Büszkeség és gyengeség vívott benne csatát. Tanulni jöttem – mindig ezt válaszolta, ha kérdezték. Pedig a válasznak ez csupán az egyik fele volt.
A másikat, önmagának is csak ritkán merte bevallani: menekült. Gondjai, problémái, de leginkább önmaga elöl.
Az utolsó este szokatlan nyugodtsággal telt. Mást várt – mégsem volt csalódott. Már alkonyodott mikor vállára kendőt terítve a partra indult. A hűvös esti szél belekapott a hajába… de hagyta, hogy bár néha a szemébe verve, lobogjon. A dagály utáni finom homokban az apró kagylódarabkák felsértették a lábát. Pedig már gyerekkorában megtanulta, hogy a tarlóban úgy kell járni, mintha síelne az ember, s akkor nem sérti fel a bokáját. Egyedül volt a parton, a lenyugvó nap utolsó sárgás fénysugarai még megvilágították az arcát. Lábnyomai hosszan húzódtak a homokban, végül megállt, hagyta, hogy a fodrozódó víz a bokájáig fel-felcsapjon. Búcsúzni jött az új világtól – a szemébe könny szökött. Mosolygott – de már nem félt. Haza gondolt – a családjára, a falujára, a szerelmére. Mikor elindult egy kis házról álmodott, zsindelytető, muskátli az ablakban – másnak csak egy ház, de neki egy Álom és a Boldogság ígérete volt. Sokáig állt a tenger parton, nézte a távolról érkező hullámokat, a hűvös víz a lábát mosta. Hallgatta a csöndet, a hullámok különös énekét. A tenger morajlása kellemes borzongással töltötte el. S csak most, távol mindentől értette meg, hogy a hullámverést csak azok számolják, akik nem hallják a sellők énekét. Ráesteledett. Haza indult. A falujába, a templomába, a gazdaságba, a könyvtárba. A gondjaihoz, a problémáihoz, de leginkább önmagához. Mert akárhogy is, azért még is csak Kenderesi bácsinak lett igaza: itt is csak emberek élnek, meg itt is csak vetnek, meg aratnak… (no meg hát, nem az én dolgom.)
Németh Csaba