A puha, friss hó megadóan ropogott a lábai alatt, aprókat lépve, lassan haladt. Nem sietett. A szállingózó hóesésben mintha felvette volna lehulló hópelyhek ritmusát. Arcát már pirosra csípte az esti hideg. Szívében mégis melegséget érzett. A sarkon befordult és már látta a házat. A kutya itt mindig megugatta, most azonban békésen feküdt az óljában, talán ő is nézte a hóesést, s csak a szemével követte a karácsony esti utcán hazafelé igyekvő lányt. A zár hidegen fordult, a kapu nyikorgott és lehullott róla a hó, amikor belépett. A szoba meleg volt, s már átjárta a fenyő illata. A lány leült az elsötétített szobában, melyet csak a karácsonyfa apró lámpáinak színes fénye világított be. A pajkos táncot járó fényben elmerengve gondolatai a múltba, gyermekkora karácsonyaihoz repítették.

Akkor is esett a hó, s ő ott állt a színes csomagolópapír rejtette ajándékok előtt… A szüleivel közösen énekelt karácsony esti dalok és az éjféli szentmisék meghitt áhítatának fel-fel sejlő emléke  hosszú percekre elfeledtette vele, hogy ez az első  karácsonya, amit egyedül tölt. A díszek is még a régiek a fán – s e felismerésre újabb emlékképek törtek elő belőle, emlékezett, hogy mikor már nagyobb volt, féltő gonddal, mindig a szüleivel díszítette a fenyőt karácsony délután. Az ezüstszínű gömb! – ez volt a kedvence már gyermekkorában is… A csillogó felületen egyszer egy angyal körvonalai látta, de hiába mesélte a felnőtteknek, ők csak mosolyogtak és megsimogatták az arcát… pedig tényleg ott volt az Angyal! – bizonygatta annyiszor…. mígnem aztán már maga is kezdte elhinni: csak illúzió volt.

A gömb most is ott lógott előtte, a csillogó felület szinte az egész szobát visszatükrözte, ő mégis csak magát figyelte most benne. Egy nőt látott, sem nem fiatal, sem nem öreg, sem nem az anyja, sem nem a lánya senkinek. A tenyere nyirkos lett, a szíve szaporán kezdett verni. Édesanyja hangját hallotta a konyhából: „már a kertek alatt jár a Jézuska”, és fülébe csengett édesapja mély hangja is, amint az ajándékok kibontására biztatja. A múlt már-már megelevenedő képei újra magával ragadták, a családjára, a szüleire, a boldog gyermekévekre gondolt újra, s az emlékek könnyet csaltak a szemébe.

De mintha újra a kis csengettyű hangját hallaná – csak álom vagy valóság? A gömbre pillantott, s ekkor hirtelen, mintha újra az Angyalt látta volna. Igen! Ott volt! Egy pillanatra megállt, a lány szemébe nézett, majd apró, ezernyi fényszilánkra hullott és szertefoszlott a gömbön.

Az Angyal! – kiáltott fel magányában, ott volt, újra, újra megjelent neki. Már nem volt kivel megosztania az élményt, de talán már nem is akarta…. hátradőlt a fotelban és az Angyalra gondolt, mely annyi év után újra eljött hozzá. Nem volt már szomorú, újra boldogság öntötte el a szívét és mosoly csalt az arcára az Angyal. Odakint csendesedett, majd elállt a hóesés, a puha hópelyheken vakítóan csillogott a karácsony esti holdvilág. A távolból harangzúgás szűrődött be a szobába… a lány még mindig a fa előtt ült, szemei már le-lecsukódtak. De már boldogan várta az álmot, mert megértette az Angyal üzenetét: az olyan parányi teremtményeknek, mint mi vagyunk, a mérhetetlen teret, csak a szeretet teszi elviselhetővé. S aki ezen a világon él, előbb vagy utóbb rálel – üzente az Angyal. S mit sem számít, aki az üzenetet megfejti, hogyan néz ki, honnan jött és milyen nyelvet beszél. AzÜzenet itt van! Mindenben benne van, a gömbben, egy hópehelyben, a harang kongásban, az űr szövetében, a dolgok természetében, minden nagy műalkotásban, apró betűkkel ott a művész kézjegye. Emberi lények, istenek és démonok fölött van egy értelem, s egy érzelem.

Ez a szeretet.

 

Németh Csaba

(2002 karácsonya)