A híradó:  mikrofonnal és kamerával irt modern kori história. Rövid, tömör, pergő és egyszeri. Egy-két másodpercre felvillanó képek, röpke megszólalások – mindez egy percben. Rohanó világunkban, a hétköznapok szürkeségében a híradót nézve meglehet fel sem tűnik, meg sem látjuk a történetek, a hírek szereplőit – csak a mondanivaló, a téma hagy nyomot bennünk. A televízióban a mozgókép varázsa amilyen sokat ad a nézőnek, olyan sokat is vesz el a művészi, állókép élményének nagyszerűségéből. A másodpercenként 25-ször változó kép folyamatában rögzíti az eseményeket. A pillanat múlóvá válik, elsuhan – akárcsak mindennapjainkban. Elvész a fotó, az állókép, a megragadott pillanat szépségének, drámaiságának ereje. A múló percek együtt múlnak a látvánnyal, s nincs idő megállni…

Pedig a mozgókép sem más, mint állóképek gyors egymásutánisága, ahogy a művész, az operatőr meglátta, megörökítette a múló perceket, objektívje segítségével dokumentálta az időt. Egyszerű emberek és művészek, kétkeziek és politikusok, mindennapi körülmények és drámai helyzetek, hétköznapi események és ünnepi pillanatok – a valóságnak, a szó minden értelmében, színes pillanatai. Pillanatokról beszélünk, hiszen bárkit és bármit is mutasson az operatőr, mindig azt az élettöredéket, enteriőrt mutatja, amelyben a felvétel született. Élettöredéket mutat, de mindig egész életet mond el. S legyen az álló vagy épp mozgókép az igazi művészet ebben a teljességben rejlik. Mert a lényeg a megragadott idő, amely magában hordja és rögzíti, a jövő számára pedig megőrzi a személyt, az eseményt, a kort. Megőrzi az arcokat, a szemeket, a mozdulatokat, érzéseket és érzelmeket közvetit és vált ki a szemlélőből. Kamerával és mikrofonnal irt történelem egy percben…

Németh Csaba